Bővítvén szolgáltatásainkat megérkeztek új kajakjaink, kétszemélyesből kettő, egyszemélyesből három.

Ki akartuk próbálni mielőtt elindulunk egy sziget körüli túrára, de tudtuk, hogy fokozatosan kell ezt tenni, mert ugye nem szabad egyből fejest ugrani a mély vízbe. Annak rendje és módja szerint el is indultunk a tesztkörre, ami először kb. 2,5 km-es táv volt. Itt hamar kiderült, hogy András, aki valaha kajakos és túravezető is volt, semmit sem felejtett, ellenben én, aki valaha kenuztam rohadtul idegenül mozogtam. András húzott egyet, kettőt és haladt egyenesen, én húzok egyet, kettőt és cikk-cakk! András hol a hajó elejének bal, hol a jobb oldalán volt látható. Nem baj, gondoltam, gyakorlással lesz ez jobb is. Kellemesen átmozgattuk izmainkat, jól éreztük magunkat.

Következő körünk kb. 5 km-es volt itt már lényegesen jobban éreztem a kajakot csak a hullámok hol kifordítottak, hol megfordítottak. Ez sem tántorított el céljainktól és az apró sikereken felbuzdulva emeltük a tétet 8 km-re. Elkezdtünk evezni, figyeltem Andrást és a hullámokat, ezért kezdett „kisimulni” a cikk-cakkom.

Elérkezett az a bizonyos nap, amikor egy nagyobb körbe kezdtünk bele és éreztük, hogy ebből, akár már egy teljes szigetkör is lehet. Az ilyen „apró” túrák előtt is elengedhetetlen egy bizonyos fokú szervezés, ami a vízállást, a napvédelmet és a vízfogyasztást is magába kell, hogy foglalja. Nos, ez nálunk annyiban kimerült, hogy póló, sapka és ivóvíz volt nálunk és persze ügyeltünk rá, hogy magas vízállásnál induljunk. Utunkat először a legnehezebb szakasz felé kezdtük, ahol a hullámok és az áramlás ellenünk dolgozott, de láttuk a sziget sarkát, ahol bekanyarodunk és onnan már minden nekünk dolgozik. Igen ám, de az a sarok nem az a sarok volt, hanem csak egy kis kanyar, így folytatódtak a nehézségek. A várva várt sarok játékos hullámokkal várt minket, ahol András felült kajakjával egy hullámra és a hullám vitte hosszú-hosszú ideig. Megpróbáltam én is, de persze engem nem vitt olyan sokáig.

Átértünk a sziget hátsó védett részére és itt derült ki, hogy nem számoltunk a sziget mögötti alacsony vízállással, ami miatt sokkal távolabb kellett haladnunk a parttól és így lényegesen nagyobb kört írtunk le. Volt, hogy azt gondoltuk, elég távol vagyunk a parttól, de a lapátunk leért és ez jelezte, hogy bizony további távolodásra van szükség. Láttunk apró szigeteket, amikről azt gondoltuk, hogy az már a mi szigetünk vége vagy sarka, de egyik sem volt az. Hosszú és nehéz volt ez a szakasz, de szerencsére András mindig bevárt és így nem veszítettem el a lelkesedésem. Timi a sziget utolsó sarkánál csatlakozott hozzánk és az utolsó szakaszt hármasban folytattuk. Andráson fáradságnak még a jelei sem látszottak, csak a melegtől izzadt, míg én eléggé elfáradtam, kezemet nem nagyon éreztem. Érkezésünkre a víz persze visszahúzódott és egy kb. 500 m-es kajakcipelés is következett.

A körünk így 4 órás és kb. 17 km-es lett. Ronggyá égett a lábunk és nagyon elfáradtam.

Másnapra jobb kezemen a kis és gyűrűs ujjam nem mozgott, amiért elég ideges lettem, de pár nap pihenés után, ujjaim ismét el kezdtek mozogni. A leégésről annyit, hogy pecsenye vörösek voltunk, bőrünk hólyagos, és ha egy légy szállt a lábunkra vagy a szél megfújta a szőrünket azonnal megugrottunk.

Következő körünk lényegesen körültekintőbben szerveztük meg, aminek köszönhetően 3 óra alatt teljesítettük és a kedvező vízállás miatt kb. 14 km-es lett a kört. Magas vízállásnál indultunk és érkeztünk, valamint nem égtünk ronggyá a sok naptejnek köszönhetően.

INDULÁS

ÉRKEZÉS

Észre sem vettem az idő múlását, annyira aktívan telnek napjaim. A tegnapi válogatott mérkőzés és annak visszhangja azonban megihletett és mostani írásomat, akár a játékosoknak is ajánlhatnám, talán ők is elgondolkodnának.

Témám a Foci! Kenyáról érdemes tudni, hogy az itteni emberek nagyon nyugodtak és kedvesek és csak a politika és a foci tudja kizökkenteni és mindennapokból. Itt a szigeten is így van ez.

Labda éhségem csillapításaként elkezdtem egy röplabdát rugdosni, dekázgattam kicsit, fejelgettem, élveztem a labdát. A személyzetből pár ember a szomszédságunkban lévő faluban lakik és egyikük áthívott játszani. Miért ne! Mi bajom lehet? Legfeljebb elfáradok! Elindultunk és elkezdődött a meglepetések sorozata. Hol is kezdjem. Először is átvágtunk a falun, ami nagyon szegényes volt, döbbenetesen szegényes és üres! Hol vannak az emberek? A falu után következett egy kis vadon, ahonnan már hallatszott, a sok ember által keltett zaj. Kiértünk egy kb. 3 futballpályányi területre, ahol 3 helyen rengeteg ember játszott. Szélső pályán játszottak a gyerekek, akik összecsavart, összekötözött zacskókból készült labdát rugdostak és próbálták a két leszúrt ág közé bejuttatni. A távolabbi pályán kicsit idősebb gyerekek játszottak, kicsit nagyobb kapura és már rendes labdát kergettek. A középső pályán pedig éppen edzett a falu csapata! A pályák nincsenek vonalazva, vagy egymástól elválasztva, nincsenek vágva sem hengerelve, az öntöző rendszerről nem is beszélve. Az pedig, hogy egy ösvény vezet át a hepehupás pálya közepén, teljesen normális. Az éppen edző srácok közül kivált egyikük és kérdezte, akarok e játszani velük. Természetesen igent mondtam, mire ő közölte velem, hogy amint vége futásnak, játék lesz és beszállhatok. Örültem, mert azt hittem nehezebb lesz bejutnom közéjük.

Figyeltem az edzésüket és meglepő dolgokra lettem figyelmes! 17 óra volt, sütött a nap kb. 30 fok lehetett és futottak, mint a gép! Elöl futott és iramot diktált az edző! Igen, az edző és nem haladt lassan! Tudom furcsa! Pályafutásom alatt, nem sok olyan edzőm volt, aki végigcsinálta volna velünk az edzéseket. Olyan volt, aki beszállt közénk a játékba vagy bemutatta a feladatokat, de amit itt láttam az nem volt semmi. Játékos futó feladatok közepette, ritmust tartva, mi több, a feladatokat egyszerre végrehajtva, nem lassultak, nem láttam, hogy fáradnak csak élvezték, hogy műanyag flakonok között cikáznak! Az is feltűnt, hogy senki nem vágta le a sarkokat nem nézte, hogy figyel a mester vagy sem, nem akartak kimaradni, csalni, lemaradni. Mindenki akart! 45 perc elteltével is lelkesek és elszántak voltak amellett, hogy élvezték! És ez csak a futás volt!

Futás után jelezték, hogy jöjjek, mert elosztják a csapatokat. Odarúgtak nekem egy labdát, elég erősen, ami bár váratlan volt, de könnyedén megszelídítettem. Ennyi elég volt nekik! A második körben elkeltem! Ez nagyon megtisztelő volt számomra. Gyorsan híre ment, hogy egy fehér ember fog játszani a csapattal és rengetegen gyűltek a pálya köré. Kaptam én is egy kis időt bemelegítésre, teszteltek kicsit, mozgattak, passzoltak bal majd jobb lábra, nem volt gond. Rúgtunk néhányat kapura ballal jobbal és csapattagjaim elégedettek voltak a látottakkal. Leszúrtak két ágat három helyre és kezdődött az iram játék. Meglepő volt, hogy ennyi futás után, miért nem lihegnek fáradtan, miért nem nyavalyognak, csak mentek, mint a távirat. Először nem igazán értettem, mi a játék lényege, de figyeltem őket és megértettem! Addig csak a legközelebbi társnak passzoltam, majd később felvéve a játék ritmusát, bátrabban, bevállalósan játszottam. Nem cipelték a labdát, nem csavarodtak rá, hanem egyszerűen, 2-3 érintéssel játszottak és rengeteget futottak. Nagyon élveztem! A test-test elleni küzdelem erősen jelen volt és ebből a szempontból engem sem kíméltek. Bár az én 90 kilómat, azért nem könnyű felborítani, főleg ha számítok is rá. De nagyokat küzdöttünk és nagyon élveztük. Egyik srác rálépett a lábamra és akkor vettem észre, hogy mezítláb játszanak többen is! Nem érdekelte őket, hogy szúr a tüske vagy a korall, csak játszottak és élvezték! Nem fogták vissza magukat, nem volt elveszett labda. Hajtottak, mintha rohadt sok pénz kapnának érte! Néha olyan parázs, csines becsúszások voltak, amik miatt otthon vér folyna! Itt nem, itt fel sem vették, itt játszottak tovább! Talán 45 percet játszottunk, amikor vége lett. Nagyon elfáradtam, de nagyon élveztem! Csapattársaim gratuláltak, örültek és hívtak, hogy minden nap edzenek, jöjjek bármikor. Nagyon elfáradtam, de vigyorogva mentem vissza a bázisra, ahol gyermeki lelkesedéssel meséltem a játék okozta örömöket! Este nem kellett altatni! Hihetetlen volt látni és érezni, hogy a helyiek a saját lehetőségeik ellenére is, milyen akarással, elszántsággal és alázattal vetik bele magukat a játékba. Máskor is megyek hozzájuk játszani!

András és Timi már írtak blogjukban ( http://www.kajak-kite-buvarkodas-kenyaban.hu/ ) a hajó átvételének és utazásunk kalandos történetéről, most olvassátok, hogy hogyan történt az én szemszögemből.

Elkészült az új hajó, amit saját „lábon” akartunk elhozni, ezért korán reggel indultunk Mombassaba. Útközben megálltunk több helyen, vásároltunk dolgokat, amire szükség volt a szigeten. Egyik megállónknál Timi belerúgott egy vasasztal lábába és a kis lábujja 90 fokban elállt. Mivel érintésre nem jelzett fájdalmat visszaraktam neki a helyére és folytattuk utunkat.(szegénynek később beduzzadt és el is színeződött)

Megérkeztünk a hajó átadásának helyére, ahol várt minket Billy és az új kapitány, akinek volt jogsija speed boot-ra. A hajó meseszép volt rengeteg hellyel és bivaly erős motorral! Volt nálunk 110 liter üzemanyag, ami a kb. 90-kmre és a pár órás útra bőven elég.

Billy elköszönt tőlünk és 14 óra 22 perckor kalandos utunk kezdetét vette!

Az elején, csendes vízen siklottunk, élveztük a motor erejét és repültünk a nyílt víz felé. A csatornából kiérkezve kezdtek egyre nagyobb hullámok érkezni, amik miatt visszavett kapitányunk a tempóból és irányt tartva haladtunk tovább. A hullámok pedig egyre nagyobbak és nagyobbak lettek! Amikor a hajó elemelkedik a víz felszínéről és hatalmas puffanással nekivágódik a következő hullámnak, az betyár hangos! Talán ahhoz tudnám hasonlítani ezt a hangot, mint amikor az autó alváza leér, vagy a kipufogó vagy a küszöb odacsapódik a betonszegélynek. Mindez kb1,5-2 méteres hullámok között történt vagy tán még nagyobbak is voltak. Kapitányunk rezzenéstelen arccal lavírozott a hullámok között és magabiztosan kezelte a hajót. Kérdeztem Andrást, hogy ugye nem törik ketté a hajó, amire azt mondta, hogy biztosan nem, mert nagyon erős és ennél sokkal nagyobb ütéseket is kibír. Rendben, ő tapasztaltabb nálam. A hullámok többször is átcsaptak a hajón, ami miatt elérkezett a pillanat, hogy a kapitány kérte, hogy kezdjük el a vizet kimerni a hajóból. Ez úgy történt, hogy egy szivaccsal felitattam a vitet, belecsavartam egy vödörbe, majd a vödröt kiürítettem. Lassú meló volt, de szükséges. Mikor majdnem „száraz” lett a hajó, jött egy újabb hatalmas hullám, ami keresztbe vert minket és kezdődött elölről a szivacsozás. Fejem beverten ide-oda, hullámok telibe kaptak minket. Nem tudom meddig csináltam, de kezdtem nagyon ideges lenni! András látta rajtam és felváltott, (köszönöm Neki!).

Tudtuk, hogy 18:30 körül lemegy a nap, ezért a terv az volt, hogy ha napnyugtáig nem tudunk haza érni, akkor megalszunk Dianin. Kapitányunk megnyugtatott minket, hogy simán hazaérünk. Hittünk neki! Hullámok csendesedtek, mi gyorsultunk, kapitányunk minden kérdésünkre határozott és kimerítő válaszokat adott. Minden rendben, gondoltuk, jó kezekben vagyunk. A hullámok ismét erősödtek és kezdett lemenni a nap ezért kérdeztük kapitányunkat, hogy hogyan is állunk, megszállunk vagy hazaérünk. Azt mondta, hogy már csak 1 óra és otthon leszünk továbbá, hogy az éppen akkor használt harmadik tank üzemanyag végén érkezünk. Azt is mondta, hogy rengetegszer ment már erre sötétben, ismeri, mint a tenyerét. Rendben, akkor minden OK, haladtunk tovább. 40-45 perc elteltével András ismét megkérdezte, hogy mi a helyzet, mert már erősen sötétedett. Kapitányunk közölte, hogy 45 perc múlva érkezünk! 45 perc? 45 perce mondta, hogy 1 óra! Elmondta, hogy melyik fény micsoda és mit fogunk látni és onnan már gyors lesz. Hurrá!

Lement a nap! Egyre gyakrabban kérdezte András, hogy mennyi van még és kb. mikor érkezünk. Össze-vissza válaszok jöttek és mindez rezzenéstelen arccal a lehető legnagyobb nyugalommal, miközben óriási hullámok között haladtunk a korom sötétben! Aktívan nem tudtunk közreműködni a hajó irányításában, ezért csak András kérdéseire kapott válaszokból tudtunk arra következtetni, hogy kapitányunk azt sem tudja, merre járunk!!! Bár ő határozottan állított mindent, de vélhetően nem azonosak az időről alkotott képeink, mivel ha azt mondja, hogy 50 perc múlva érkezünk akkor 40 perc elteltével, hogy lehet még 45 perc az érkezésig? És ha 25 perc van még hátra akkor 20 perc múlva nem lehet még 45 perc!

21 órától hívogattuk Billyt, aki beszélt kapitányunkkal és velünk is. Próbáltak minket nyugtatni, hogy minden rendben, de mi tudtuk, hogy nincs minden rendben.

Bevettük Timivel a tengeri betegség elleni gyógyszert, ezért legalább azzal nem volt gondom, de Timiből láthatólag sokat kivett a kiugrott lábujj fájdalom, valamint az éhség és a fáradtság, de főként a bizonytalanság az érkezésünket illetően, és kezdte magát igen rosszul érezni.

Rólam pedig kiderült, hogy képes vagyok annyira kikapcsolni, hogy a legnagyobb hullámzások közepette is 30 percek kiestek. Nem tudom mi történt, csak nyugalom és béke volt rajtam, mintha meditáltam volna, amit időnként egy adag víz az arcba félbeszakít, majd folytatódott tovább. Andrásról is új dolgokat tudtam meg. Tudtam, hogy ő is ideges volt, de tartotta bennünk a lelket az állhatatosságával, próbált megoldásokat keresni és persze hihetetlen gyengédséggel Timit megnyugtatni. Nem láttam még így őket!

Sötét volt, távolodtak a fények, erős volt a hullámzás és vészesen fogyott az üzemanyag. Újabb kitérő és érthetetlen időpont megadások után, egyre gyakrabban hívtuk Billyt, tőle várva megoldást! 22 óra után Billy elindított felénk egy dingit, ami üzemanyagot hozott nekünk. András telefonján volt GPS, amihez szükséges volt internet, de az meg ugye a nyílt vízen nem nagyon van.

Elérkezett a pillanat, amikor András megálljt parancsolt és közölte a kapitánnyal, hogy irány a parti fények egyike, amit még láttunk. Közben próbált net kapcsolatot létesíteni, ami sikerült és feléledt a GPS. Elképesztő szerencsénk volt, pont, a mi szigetünk mellett haladtunk el kb.12 km-re, kicsit túlmenve a nyílt vízen. Rendesen bent voltunk. Közben a dingivel is telefonos kapcsolatban voltunk és sikerült találkoznunk velük. Annyi üzemanyagunk maradt, hogy alapjáraton éppen be tudtunk csorogni a csatornánkba.

23 óra 15 perckor ázottan, fáradtan, éhesen és elgyötörve megérkeztünk a mi kis bázisunkra.

Andrással megittunk pár vodka narancsot és egy kis tequilat, ettem pár tányér ennivalót és elájultam a szobámban.

Óriási kaland volt és persze nagyon tanulságos!

Ezen a napon Tünde kedvenc merülő helyét látogattuk meg a Nyulli Reef-et.

Erről a helyről annyit kell tudni, hogy a korall fal kb 28 méter mélyen kezdődik és kb 45 méter mélyen ér véget. Itt csak haladó búvárok merülhetnek! Két áramlat találkozik, ezért táplálékban igen gazdag, ami hatalmas halrajokat vonz ide és kis szerencsével, szirti cápákkal is lehet találkozni. Nagyon kevesen találják meg ezt a helyet az erős áramlatok és a nagy mélység miatt. Billynek azonban sikerült.

Mi, abban a reményben kezdtük meg a merülést, hogy cápákkal fogunk találkozni. Billy lemerült és lekötötte a hajót. Jelzett és indultunk mi is Tündével. Az áramlás olyan erős volt, hogy szinte vízszintesen haladtunk, mint a hegymászók, akik a szakadék fölött átlengenek a kötélen. Elértük a korall tetejét és csakugyan parádés látvány fogadott minket!

Cápákkal sajnos nem találkoztunk, és a merülés is a nagy mélység miatt, igen rövid volt.

Beszálltunk a hajóba és elindultunk a bázis felé, amikor Billy hirtelen nagyon izgatott lett és kiabált, hogy vegyük fel gyorsan az uszonyunkat és a maszkokat, mert egy hatalmas cetcápa van előttünk. Láttam már TV-ben, hogy búvárok úsznak a cetcápával, de ez itt és most történt és velünk!

Billy ugrott először utána Tünde és akkor hittem el, hogy valóban lehet ekkora állattal együtt úszni. Beugrottam és ledöbbentem! Hatalmas volt, (szerintem) kb 7-8 méter, de olyan könnyedén úszott. Tett egy kört velünk, és szembe fordult velem. Na, akkor igazán nem tudtam, mit tegyek. Tudtam a farkához nem szabad közel menni, de ennek a feje is hatalmas volt. Problémámat megoldotta, kikerült, megunt minket és eltűnt a mélyben. Felérve a felszínre örömittasan kiáltottunk. Billy rám nézett és kiabálta „you are a lucky man!!!”, és nevetett! Valóban szerencsés vagyok, 2 hét alatt szinte mindent láttam: delfint, teknőst, bálnát és most cetcápát. Bázison azonnal a fényképezőgépet kezdtük el szétszedni, hogy a képeket megnézzük. Nem bírtuk ki, feltettük a Face-re, hogy mindenkivel megoszthassuk, mekkora szerencse ért minket. 

A pécsi csoport távozása után kezdetét vette a merülő helyek megismerése, feltérképezése. Elsőre a túlpartot vettük célba, ahol egy nagyobb területet merültünk meg, keresve azokat az érdekességeket, amiket érdemes megmutatni vendégeinknek. Találtunk pár szép élőlényt,

de be kellett látnunk, hogy a mi oldalunk érdekesebb dolgokat rejtenek.

Kimentünk a Kisite Nemzeti Parkba és merültünk ahol csak lehetett! Hihetetlen az élővilág!

Halrajok, rákok, delfinek, teknősök, murénák, ráják, tűzhalak és folytathatnám a felsorolást, sosem érne véget! Nehéz új dolgokat írnom, hiszen mire leírom e történéseket addigra már a facebook miatt rég naprakészek vagytok.

Egy napon DSD programra érkezett hozzánk egy francia család, anya, apa és két fiú. Első merülésük volt és én ilyen első merülésről álmodtam mindig!

Kezdem az elején, delfinek kísérték át a hajójukat a szigetre, persze, hogy vigyorogva szálltak ki a partra. Rövid eligazítás, felszerelés ismertetés és merülés tájékoztatás után kiválasztottuk a megfelelő felszereléseket és vízre szálltunk. A nemzeti parkban merültünk sekély vízben, ahogy az elő van írva. Láttak hatalmas halakat, amik miatt ámultak, pici apró színes korallban elbúvó apróságokat, sokféle bohóchalat, brutál nagy murénákat.

 Második merülésünk befejeztével a hajóról észrevettük, hogy tőlünk talán 100 méterre két bálna játszadozott. Kiemelkedtek a vízből, fröcsköltek, jól érezték magukat. Próbáltunk jobbnál jobb képeket készíteni, de sehogy sem sikerült. Nem tudtuk, hol bukkannak fel és mire fotóztunk addigra el is tűntek a víz alatt.

A bázisra visszaérkezve, egymás szavába vágva beszéltek a franciák és teljes extázisban voltak a látottaktól.

Nos, legalább Ilyen első merülést kívánok mindenkinek!

Holnapi napon leírom a cetcápás merülésünket!

Szép napokat nektek!

Megkaptuk a hírt, hogy a hozzánk érkező pécsi csapat leszállt a reptéren és hamarosan megérkeznek bázisunkra. Izgultam, hiszen csak annyit tudtam róluk, hogy együtt szoktak merülni mindenfelé, tehát összeszokott team. Ugyanakkor szerencsésnek is éreztem magam, mert magyarok, tehát nyelvi nehézségeim nem lesznek. A bárt már korábban birtokba vettem, teljesen feltöltve várta a szomjas búvárok érkezését.

Újabb infó érkezett, a csapat a kikötőben van. Gyomrom remegett miközben láttam közeledni a hajót, amin egy csomó vidám fehér ember utazott. Kiszálltak és látszott rajtuk, hogy vidámak, nyaralni és pihenni jöttek a szigetre, maguk mögött hagyva gondokat, problémákat. Welcome drink és egyéb folyadék bevitel, majd köszöntés után megmutattuk nekik a bázist, a szállásokat, utána további iszogatás következett. Vacsora után pedig rendkívül jó hangulatú beszélgetések kerekedtek.

Ők a 10 merüléses csomagot választották, ami után mentek szafarizni. A merülő helyek nekem is teljesen újak voltak, csak térképen láttam a célpontokat.

Másnaptól minden reggel indultunk és napi két merülést tudtunk magunk mögött. Beültünk a hajóba kihajóztunk a nyílt vízre. Billy bemutatta a merülő helyeket, érdekességeket, kiemelte a veszélyeket, és mert volt nemzeti park területén történő merülés is, a környezet védelmét. Billy vezetett minket, hiszen úgy ismerte a merülő helyeket, mint a tenyerét. Elöl Billy, közöttünk a párok végül én zártam a sort húzva magam mögött a búvárbóját.

Hihetetlen gazdag élővilág fogadott minket! Halrajok, murénák, teknősök, tűzhalak, bohóchalak, delfinek, szivacsok és páratlan korall kertek.

A magyar csapat vezetője Józsi, egy ezer merülést már maga mögött tudó oktató, akin látszott, hogy igen nagy tapasztalattal bír. Billy haladt elöl, mögötte a két fiú, Tibor és Tamás utána Józsi a két friss OWD-s leányzóval, Orsival és Médivel merült párban és vigyázott rájuk, mögöttük a két fotós, Tünde és Gyuri következett végén pedig Józsi felesége, Éva velem párban.

Első, második nap még minden rendben volt, bár a nagy hullámzásban kicsit émelyegtem, majd eljött a harmadik nap. Ki legyen rosszul és hányjon ki a hajóból, ha nem az egyik merülés vezető? Bizony a két merülés között és a második merülés után rendesen megetettem a halakat! Tanulva az esetből, másnap vettem be gyógyszert, ami szerencsére hatott és ismét minden rendben működött.

Egyik merüléskor olyan történt velünk, ami sokaknak csak álom marad! Egy hatalmas 30-40 delfinből álló csapat merült velünk. Csak rövid ideig, de merülő társam elérzékenyült a víz alatt. Hallottuk a delfinek „énekét”, majd hirtelen oldalba kaptak minket és néhány példány egyenesen felénk úszott, és pár méterre tőlünk hirtelen irányt váltottak és kikerültek minket. Hihetetlen élmény volt! (kár, hogy kicsi feleségem nem volt velünk!)

Délutánonként további programok is voltak. Elmentek a szomszéd faluba, ahol nagy szeretettel fogadták őket, megnéztük a szigeten a Korall Gardent, máskor meg Shimoniban a rabszolga barlangot. Minden érdekes volt és sok újat tudtunk meg a helyiek életéből, történelméből.

Igaz a mondás miszerint jó társaságban gyorsan repül az idő! Hamar eltelt az egy hét, amit itt töltöttek! Utolsó estéjükre hívtunk egy helyi zenekart, akik egyszerű eszközeikkel varázslatos hangulatot teremtettek. Énekeltek, táncoltunk a helyiekkel, rengeteget beszélgettünk és remekül éreztük magunkat! Másnap reggel elköszöntünk, ők mentek tovább szafarizni, majd reptér és haza Magyarországra.

Ébredés után nem sokkal ebéd egy olasz étteremben, ami egy európaiak által kedvelt hely. Ízletes volt az étel és rendkívül hangulatos volt a hely. A helyiek vidámsága és kedvessége rendkívül magával ragadó.

Diani beach

Vásárlás után Billyt felvettük és együtt folytattunk utunkat a sziget felé, csodálatos tájakon át. Cukornád ültetvények és pálmafák között, háziállatokkal az utak mindkét oldalán. A betonútról lekanyarodtunk egy téglavörös földútra, ami tudtam, hogy Shimoniba vezet. 20-25 perc múlva érkeztünk a kikötőbe, ahol már vártak minket a szigetről.

Otis, András jobb keze, szemmel láthatóan boldog volt, hogy újra láthatja Andrást és Timit és örömét nem is akarta, de talán nem is tudta volna palástolni. És ez az a hely, ahol ezt nem is kell! Itt mindenki vidám, mindenki boldog! Engem is nagy szeretettel köszöntöttek, távolság tartás, méregetés, előítéletek nélkül! Csomagjainkat levitték a hajóba és kezdetét vette utunk utolsó szakasza a szigetre.

A sziget nagyobb, mint amekkorának képzeltem, a bázis, a medence és a bár szintúgy. A panoráma, na, az parádés! Óceán, hullámok, zöld minden, látni a túlsó partot és az a nyugalom, ami itt körül vesz minket az leírhatatlan. A csendet csak néha egy-egy állat hangja illetve a hullámok „zaja” töri meg. Nem álmodom, itt vagyok!

Panoráma :-)

Amióta leszálltunk Kenyába azóta vigyorgok és most, hogy megérkeztem a látvány és az érzések messze felülmúlták azt, amire számítottam!

A bázison dolgozók úgy köszöntöttek, mintha már régóta ismernénk egymást!

András és Timi nyakába ugráltak a helyiek, látni és érezni, hogy nagyon szeretik őket.

Körbevezetett András, megmutatta a „birtokot”, a fontosabb helyeket és megmutatta a szállásomat. Lecuccoltam, majd elhelyezkedtem a lodzsa alatt és gyönyörködtem a panorámában. A szakácsnők vacsorával fogadtak minket. Homár volt a fő fogás, ami elképesztően finom volt!  Este lefekvés és könnyed alvás következett. Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam!

Eljött a várva várt nap, tele voltam izgalommal és kíváncsisággal!

Nagy lányom Dóri, kezdte megérteni, hogy sokáig leszek távol és már néhány műsírást is előadott, amit persze könnyű volt még kezelni. Kicsi feleségemtől gyakrabban kaptam néhány nagy és érzelemmel teli ölelést, ami nagyon jól esett. Pici lányom, Timike, a szokásos napi rutin szerint tevékenykedett, de látva Dóri ragaszkodását ő is próbált birtokba venni engem.

Ezen a napon hihetetlen jó volt érezni ezt a sok szeretetet!

Induláskor a ház elé kijöttek a kedvenc szomszédjaink, elköszöntek és célba vettük a repülőteret.

András és Timi természetesen már ott voltak. Rövid üdvözlés után folytattuk a búcsúzkodást.

Beszállókártya átvétele után a biztonsági ellenőrzéshez már nem jöhetett a család. Ez volt az a pillanat, amikor Dórinak végképp leesett, hogy apa elutazik! Ölelt, szorított és nagyon zokogott. Timike szintén, de ő inkább Sziszibe bújt, aki szintén könnyek között engedett utamra. Szeretem Őket Nagyon! 

Útvonalunk:

Budapest-Kairó-Nairobi-Mombasa repülővel, majd autóval Diani Beach, ahol megszálltunk egy éjszakát, majd másnap Shimoni, ahonnan hajóval Wasini szigetére érkeztünk a PARADISE DIVERS-be.

 2.nap

Az utazás simán, probléma nélkül történt, Billy, az egyik tulajdonos, már várt minket Mombasa repterén és velünk folytatta útját.

Dianin Beach-en Andrásék megmutatták a legfontosabb létesítményeket, kórház, bevásárlóközpont stb. Elvittek egy olyan étterembe, ahol a világ egyik legfinomabb hamburgerét ehettem úgy, hogy közben az óceán hullámzott pár méterre tőlem a fehér homokos parton! Este söröztünk és beszélgettünk. Meg bírnám szokni!

A sport mindig is központi helyet kapott az életemben: sok-sok évig voltam hivatásos versenyző/sportoló/futballista.

A búvárkodással 1999-ben találkoztam először, amikor megismerkedtem Szilvivel. Első nyaralásunkkor, Görögországban, máris együtt űztük hobbiját, és én beleszerettem... a merülésekbe is. :-)

Sziszit feleségül vettem, a búvárkodás pedig évekig megmaradt nyári hobbinknak.

Az ezt követő majd 10 évben az AVIS autókölcsönzőnél dolgoztam, de szeretett munkám elveszítése után nem találtam a helyem: foglalkoztam értékesítéssel, kereskedelemmel, pénzügyi tanácsadással, biztosítói tevékenységgel, építőiparral...de sehol sem volt az igazi. A munka pedig kellett, hiszen 2 kislányunkkal, Dórival és Timivel már 4 főre bővült családunk.

Sziszivel kitaláltuk, hogy búvártudásunkat oktatói szintre fejlesztve, hivatásosként akár jövedelemhez is juthatunk. Célunk elérése érdekében 2011-ben léptünk is!

Kezembe akadt egy hirdetés, amiben búvároktatói képzést ajánlottak, felhívtam a hirdetőt: így ismerkedtem meg Balog András PADI Course Director-ral.

Találkozott a kereslet és a kínálat, így elkezdődött a képzésünk. 2012-re PADI Open Water Scuba Instructor lettem.

András még abban az évben feleségével, Timivel Kenyába utazott, ahol átvették a Paradise Divers búvárközpont vezetését.

2013-ra a bázison lett egy szabad hely, amit megpályáztam. A részletek megbeszélése után András meghozta  a döntést: felvettek!

Start 2013.07.31.!!!